A mintegy 60 millió lakosú Mianmari Államszövetség (1989-ig Burma) Délkelet-Ázsia legnyugatibb, legelmaradottabb országa. 1886 és 1948 között a Brit Birodalomhoz, 1937-ig az indiai brit közigazgatáshoz tartozott – olyannyira, hogy a jelenleg 4,5 milliós régi fővárosban, Rangoonban (ma Yangon) 1927-ben több indiai, mint burmai lakott. 1948 óta független állam, a demokráciának Ne Win tábornok 1962-es puccsa vetett véget, a „szocializmus burmai módra” teljes kudarcát követő 1988-as lázadást véres megtorlás követte, majd az 1990-es választások eredményeit érvénytelenítve, más utat járó – de az ellenzéki megmozdulásokat, például a buddhista szerzetesek vezette 2007-es „sáfrány forradalmat” ugyanolyan könyörtelenül leverő – szintén katonai vezetés (junta) került hatalomra. A diktatúra évtizedei alatt a nemzetközi szankciók és embargó sújtotta Burma a világ egyik legszegényebb országává vált, 2009-ben a lakosság 32 százaléka élt a szegénységi szint alatt. Az összesített GDP ugyan folyamatosan (2000 óta 2-3, de 2011-ben például 5,5 százalékkal) nő, ám az egy főre jutó így is alig éri el a világviszonylatban 206-iknak számító évi 1300, a havi átlagkereset pedig a 28 dollárt. 2010 végén a vezetés választásokat írt ki, amely nem meglepő módon a junta által támogatott párt, az USDP diadalát hozta. A „legbuddhistább ország” kétségtelenül átalakulóban van, de az ott járó külföldi mégis úgy érzi, mintha ötven-hatvan évet visszautazna az időben. Közben a vezetés a valósággal köszönőviszonyban sem lévő információs társdalom terveket szövöget.
A főként volt katonákból álló „civil” kormányzat kényszerből reformok sorát hajtotta végre, nyit a külvilág felé, ráadásul a 2012. áprilisi időszaki választásokat a demokratikus ellenzék karizmatikus vezetője, a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi, a „Lady” pártja (NLD) elsöprő fölénnyel nyerte. Ennek ellenére a turisztikai célpont Yangon-Bagan-Mandalay-Inle tó „négyszög” kivételével az ország legtöbb része külföldiek számára vagy speciális engedéllyel, vagy egyáltalán nem látogatható. Nem véletlenül, hiszen az indiai (Yangon) és a gazdaságilag fontos szerepet betöltő kínai (Mandalay) kisebbségek mellett a sok népcsoportból (a 68 százalék bamar többség mellett karen, kacsin, csin, mon, san stb.) álló uniót folyamatos nemzetiségi konfliktusok, egyes területeit régóta polgárháborús állapotok jellemzik. Másrészt ezeken a vidékeken találhatók a hadsereg által működtetett koncentrációs táborok, illetve az elvileg illegális ópiumtermesztésből komoly bevételt generáló állami mákföldek. Mivel a lakosság nagy része falvakban, mezőgazdasági területeken él – a GNP 80 százalékát a mezőgazdasági szektor generálja – a kormány ügyel arra, hogy az információ csak az általa jóváhagyott televízió-csatornákon és sajtóorgánumokon keresztül jusson el hozzájuk, például a tavalyi „arab tavaszról” semmit nem tudtak. A sors keserű iróniája, hogy George Orwell évekig élt Burmában…
Párhuzamos valóságok
A felzárkózást és az információs társadalom kiépülését a még mindig hihetetlen méretű kormányzati kontroll, a rossz gazdaságpolitika, a korrupció és a vidék elmaradottsága hátráltatja. Az internetkapcsolat (már ahol van egyáltalán) hihetetlenül lassú, az odalátogatók lemondhatnak a külföld felé irányuló mobiltelefon-használatról, a nemzetközi hitelkártyákat néhány yangoni luxusszálloda kivételével nem fogadják el, a bankszektor fejletlen, a külföldi befektetők szinte csak ázsiaiak, főként kínaiak.
A 2010/11-es tanévben 7475 diák folytatott felsőfokú számítástechnikai tanulmányokat. A magán- és misszionárius-iskolák 1965-ös államosítása óta az oktatási közintézmények színvonala katasztrofális, viszont – mivel sok szülő buddhista iskolákba járatja gyerekeit – az analfabetizmus relatíve alacsony, 10 százalék körüli. Mindeközben a katonai vezetés az egészségügyhöz és a lakhatáshoz hasonlóan ezen a területen is létrehozta a saját párhuzamos valóságát saját iskolákkal, egyetemekkel…
Hogyan működhet, működhet-e egyáltalán a 2000-es évek elején a digitális szakadék felszámolása céljából meghirdetett elektronikus kormányzás, ha a papírmunkáról számítógépes adminisztrációra csak 2007-ben átállt valódi sem funkcionál? Az e-ASEAN-höz kapcsolódó látványos pilot projektek (e-vízum, e-hitelesítő hatóság, intelligens kártyák és intelligens iskolák stb.) kevés eredményt értek el, az ICT-parkok (Yangon, Mandalay) nem lendítették fel a helyi szoftveripart. Egyik sem juttatta el az ICT eredményeit szélesebb néprétegekhez, viszont a Big Brother érzést felerősítik…
A számok valósága
A telekom- és az információszektor fejlődését, a digitalizálódást a dél-koreai támogatással félig-meddig kivitelezett 2005 és 2010 közötti első és a 2011-2015-ös második ICT Mesterterv hivatott megvalósítani. A második öt területre fókuszál: ICT infrastruktúra, ICT ipar, ICT humánerőforrás növelése, e-oktatás, az ICT törvényi keretei. A telefonszektorról mindent elmond, hogy 2010 végén még több vezetékes készüléket (kb. 604 ezret) használtak, mint mobilt (594 ezer). 2012-re változott az arány – már nagyjából 2 millióan rendelkeznek mobiltelefonnal, ami azonban még mindig rendkívül kevés, bármilyen összehasonlításban nevetségesen alacsony, 3,7 százalék az összlakossághoz viszonyítva. A kereskedelmi forgalomban kapható készülékek nagyon drágák, se internetezésre, se e-mail küldésre nem alkalmasak. (A szomszédos Thaiföldön már 2008-ban a lakosság nagyobb fele rendelkezett mobiltelefonnal.)
2011 végén 1033 internethosztot tartottak számon, a felhasználók száma a 0,2 és 0,8 százalék közötti penetrációt jelentő 250 és 500 ezer közöttire becsülhető, ami ugyan komoly előrelépés a 2000-es ezerhez, a 2008-as 40 ezerhez képest, de a lemaradást jól szemlélteti egy összehasonlítás: 2010-ben a „nagy világhálós tűzfalról” is ismert Kína lakosságának 30 százaléka rendszeresen netezett. A két nagyváros, Yangon és Rudyard Kipling kedvenc városa, Mandalay lakossága az ország egyetlen internetszolgáltatója, a külföldről elérhetetlen Bagan Cyber Tech (www.bagan.net.mm) jóvoltából 2002 óta, de például a csin területek csak a 2000-es évek közepétől férhetnek hozzá (elvileg) a világhálóhoz. A Posta és Telekommunikációs Minisztérium egyébként már 1999-ben bevezette a betárcsázós internet-hozzáférést, amit anyagi okok miatt csak a junta-barát üzleti körök és kormányalkalmazottak használtak. A magas árak ugyanis szintén hátráltató tényezők: a havi előfizetés az átlag burmai számára megfizethetetlen 35 és 110 dollár között mozog.
2011-ben 550 internetkávézó volt Yangonban, egy óra kapcsolat 0,55 dollárnak megfelelő összegbe, mintegy 400 kyatba került. A 2007-es megmozdulásokat követően a katonai rezsim szigorúbb feltételekhez kötötte a kávézók tulajdonjogát, és kötelezővé tette az ottani felhasználók online tevékenységének folyamatos monitorozását. 2010-ben 25 százalékkal nőtt a bloggerek száma. A világhálón 10 ezernél több burmai blog található, a szerzőknek azonban csak 52 százaléka él Mianmarban. Természetesen sok a fizetett kormánypárti, a száműzetésben tevékenykedő médiát és a demokráciáért küzdő helyi aktivistákat támadó blog is.
Tiltás és szabályozás
A Gmail a legnépszerűbb honlap, amelyet a Facebook követ, a Twitter és a YouTube viszont nem engedélyezett. Internetes szolgáltatások és honlapok betiltása és engedélyezése rapszodikusan változik: például 2011 márciusában a Telekommunikációs és Kommunikációs Minisztérium leállította a VoIP (Voice over Internet Protocol) nemzetközi célú használatát, egy évvel később viszont már működött a szolgáltatás. Ideig-óráig a keresőket is száműzték már. A rendszerrel szemben kritikus honlapokat blokkolják, elérhetetlenek, ráadásul ebbe a kategóriába valamilyen különös oknál fogva olyan folyóiratok is beletartoznak, mint például a Financial Times. A Facebookot is csak nézni jó, egyszerű üzenetet küldeni, néhány képek feltölteni a felhasználó idegrendszerét próbára tevő időigényes tevékenység. A fiatal userek tudják, hogyan érjék el a betiltott site-okat, viszont a kormányzati megfigyelés és cenzúra, a lassúság, a sávszélesség szándékos csökkentése és a rendszeres áramkimaradás több mint frusztráló. Az áramkimaradásokat ellensúlyozandó, a szállodák, éttermek stb. saját generátort működtetnek. (Yangonban ugyan 30 Mb/s gyorsaságú internetet reklámoznak, de a valóság teljesen más.)
Az ICT szabályozását három törvényben rögzítették:
- A Számítástudomány Fejlesztési Törvény kimondja, hogy nem engedélyezett számítógépes modem birtoklása, nem engedélyezett számítógépes hálózatokhoz történő kapcsolódás 15 évig terjedő börtönbüntetéssel is sújtható.
- A Nagy Kiterjedésű Hálózati és
- Az Elektronikus Tranzakció Törvények alapján „bármely rongáló tevékenységet” folytató, különösen az állambiztonságra, rendre, a közösség békéjére, a nemzeti szolidaritásra, gazdaságra és kultúrára „káros információt fogadó és küldő” felhasználók 7-15 év börtönnel és pénzbírsággal büntethetők.
A mianmari internet szabadságát az új alkotmány sem garantálja, sőt az információs miniszter, Kyaw San az állami tulajdonú New Light of Myanmar újságnak tavaly szeptemberben adott interjúban megerősítette, hogy „a demokrácia még nem fejlett, tehát szükség van az ellenőrzésre.”
Írta: Kömlődi Ferenc
